"Being a slave means having nothing but still having something left to lose."
Ez egy Oprah könyvklubos könyv volt; bár azokkal rendszerint óvatos vagyok, most mégis elcsábultam a téma miatt: egy louisianai fekete család sorsa négy generáció nőalakjain keresztül.
Lalita Tademy a saját családjának történetét vázolja fel: sokévnyi kutatás után döntött úgy, hogy regény formájába önti az eredményt. Mivel a történetben sok a lyuk, a hiányokat fantáziájával pótolta, így az eredmény se nem dokumentumregény, se nem puszta fikció. Bár döntött volna a szerző valamelyik műfaj mellett: a végeredmény így meglehetősen vegyes és zavaros.
És sajnos átlagos is. A karakterekkel nehéz volt azonosulni: nem volt saját egyéniségük, történetüket egy szenvtelen narrátoron keresztül ismerhettük meg, és Tademy részletesebben rajzolta meg a külsejüket, mint az érzéseiket - nagy kár pedig, mert nehéz, fájdalommal teli, lenyűgözően érdekes élete volt valamennyinek. Mindannyian rabszolgaként születtek, és szabad fehér férfiaktól szültek törvénytelen gyerekeket, abban reménykedve, hogy leszármazottaiknak a bőrszínüknek köszönhetően könnyebb sorsa lesz. A szeretteiket eladják idegen ültetvényekre, a lányaikra újabb fehér urak vetnek szemet - csapás csapás után; ennek ellenére az olvasót nem érinti meg érzelmileg a történet. Talán ebben az író stílusán kívül az is közrejátszott, hogy túl nagy időtartamot próbál felölelni a könyv; az olvasónak nincs ideje belemélyedni egy-egy nőalakba. A ritmus esetleges: Tademy sokszor több évtizednyi periódusokat intéz el néhány mondattal, és az olvasó csak kapkodja a fejét. Ez különösen a regény második felére volt igaz: Joseph halála után olyan sok lyuk maradt a történetben, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet: hetekbe telt, amíg az utolsó néhány oldalt be tudtam fejezni.
Tetszett, ahogy bepillantást kaptam a rabszolgák és uraik életébe a polgárháború előtti időszakból, és az azt követő zavaros évekbe; és lenyűgözött, ahogy az asszonyok mindenekfelett szerették a gyerekeiket, akárkitől is fogantak, akármilyen körülmények között. A fehérek és a feketék ábrázolása azonban enyhén szólva is manipulatív: előbbiek legjobb esetben kétdimenziósak, legtöbbször azonban negatív szereplők; utóbbiak kivétel nélkül szentéletűek. Az élet ennél azért kissé bonyolultabb. (Tanultam azonban egy érdekes kifejezést: colorstruck az a fekete, aki a saját bőrszínével nem képes megbékélni.) A legnagyobb szívfájdalmam a leírások hiánya volt: a csodálatos Louisianában játszódott ugyan a regény, a környezetről azonban egy mondat nem sok, annyit sem olvashattunk. Milyen kár.
