B csütörtök reggel a búcsúzáskor titokzatosan rámvigyorgott:
- Este hatra legyél kész. Talpig csinosban. Meglepetés...! - majd homlokon puszilt és elviharzott dolgozni. Hűűűű...! Még egy szülinapi ajándék!
Este már az autóban ülve nézegettem a patakparton a futókat. Az egyik szakaszon van egy temető, mindenféle kerítés nélkül. A lelkes kocogó egyszerre azon kapja magát, hogy sírköveken ugrál át. Nagyon furcsa. Aztán kiértünk a Potomac folyóhoz, és feltárult előttünk a Kennedy Kulturális Központ. Az óriási teraszon elolvastuk az alapító John F. Kennedy kőbe vésett gondolatait a kultúráról. Tudtam, hogy az európai gyökerekkel rendelkező családban mennyire fontos szerepet játszott (és hogy a francia kultúrában felnőtt Jackie-nek mennyit jelentett), de elgondolkodtató volt olvasni. Hirtelen megértettem, miért éreznek annyi nosztalgiát az amerikaiak ezzel a tragikus sorsú elnökkel kapcsolatban.
Van egy bizonyos kapcsolat a közéletben elért eredmények és a művészet között, melyet nehéz megmagyarázni, de tisztán érezhető. Periklész kora Pheidias kora is volt. Lorenzo de Medici kora Leonardo da Vincié. Erzsébet (királynő) kora egyúttal Shakespeare-é. És a közéletnek az a megújulása, amiért én küzdök, az amerikai művészet új korszakát is jelentheti.
A Bolygó Hollandit jöttünk megnézni Wagnertől :-) tudjátok, ki itt az opera igazgatója? Placido Domingo.
Csodálatos volt egyébként. Az opera is, meg az előadás is. (Miután átültünk, és a balomon ülő férfi nem horkolt többé a fülembe, még jobban élveztem. A pasas a nyitányt becsülettel végighallgatta, aztán lekókadt a feje.)
Közben eltöprengtem, hogy mennyire jellegzetesen más minden országban a közönség. Itt például a váratlan fordulatokra nevetéssel reagáltak. És ami a legfurcsább volt: nem értették az apa kapzsiságát, aki a titokzatos, gazdag kérőt rendkívül jó partinak tartja a lány számára. B szerint annyira idegen tőlük ez a gondolkodásmód, hogy fel sem tudják fogni, amikor egy nőt negyven tevére elcserélnek.
Persze az írek is eltértek tőlünk, de máshogy. Ők határtalan lelkesedéssel mentek el az előadásokra, és mindig, mindenhol teltház volt. Rengeteg gyereket láttam minden alkalommal: ott nem volt szokás, hogy először a könnyebb művekkel ismertessék meg őket. Megdöbbenésemre rendszerint kifogástalanul viselkedtek (holott ez például a közértben általában leküzdhetetlen nehézséget jelentett). Viszont azt nagyon mulatságosnak találtam, hogy ha ismerték a darabot, sokszor magukban dúdolták :-)
