Amikor beköszöntött a május, Poppy levette az alsóneműjét és szeptemberig vissza sem húzta. Úgy ünnepelte a természet újjáéledését, mint egy hetvenes évekbeli hippi. Les anglais. Les punks.
Gabrielle egyszer próbálta ki, egy találkára igyekezve; de tíz perc múlva megbánta – gondosan kikerült minden kapualjat, amiből hűvös szellő csapott elő, minden fényes kőpadlót a szállodákban (elvből nem használt nyilvános mosdót, amikor a luxusszállók annyival kényelmesebbek: a titok annyi, hogy az ember céltudatosan belép, bólint a concierge-nek, gyorsan a mosdó felé veszi az irányt majd pár perc múlva ugyanígy távozik). A legrosszabb a metró volt – mozgólépcsőstül! -; igazi rémálom: leülésről szó sem lehetett.
Mire a környékre ért, eldöntötte: nem bírja tovább, betér az antik ruhákat áruló kis üzletbe. A kedvencei, a húszas évekbeli táncruhák között gyorsan szétnézett, aztán a fehérneműk felé vette az irányt és szerencséje volt: negyvenes évekbeli, őszibarackszín szaténnadrágocskára bukkant a méretében, hozzáillő csúcsos melltartóval. Sietett felpróbálni - a mandzsettagombok között válogató férfit az első pillanatban észre sem vette; vállával majdnem elsodorta. A férfi hanyagul felnézett és végigmérte. Gabrielle futó aligmosolyt villantott rá, majd a fülkébe vonult.
Kioldotta a diszkrét, átkötős sötétkék ruha övét, fogasra akasztotta és felpróbálta a fehérneműt. Levette a melltartót, rövidebbre igazította a pántot, majd visszavette. Sokkal jobb. Megfordult, hogy minden irányból megtekintse az eredményt.
Ebben a pillanatban a szeme sarkából észrevette, hogy résnyire nyitva a függöny, a férfi épp belát. Minden valamirevaló nő ismeri a trükköt: meglátni valakit, és úgy tenni, mintha mégsem. Kihúzta magát, arrébbfordult. A férfi elvigyorodott. Tudja, hogy észrevettem – villant át rajta, aztán kihívóan felemelte az állát, és szándékoltan lassú mozdulatokkal visszaöltötte a ruhát.
Mikor kilépett az üzletből, pár sietős lépés után a férfi utánakiáltott.
- Nem kávézna velem?
Gabrielle megperdült.
- Nem lehet, sietek egy beteg barátnőmet meglátogatni. – Ostoba kifogás; az első, ami eszébe jutott. Nem fogja az orrára kötni, hogy a szeretőjével találkozik a hagyományos cinq á sept-re.
A férfi feltűnően az órájára nézett, és pimaszul vigyorogva bólintott. Gabrielle felvonta a fél szemöldökét.
- Vacsora? – Hanyagul a ház mállott falának dőlt, kezét zsebre tette.
Megrázta a fejét.
- Utána dolgozni megyek, hajnali négy tájt fogok végezni. - Ez végre igaz volt.
- Petit dejeuner? – És mutatta is, milyen kicsire gondol, két ujját összecsippentve. Gabrielle szeme megvillant – quel culot! -, aztán elnevette magát és beleegyezett. Meghívatni nem akarta magát; egy darabig tűnődve nézte a férfit, oldalra billentett fejjel.
- Jöjjön át hozzám tízre.
Megadta a címet és már ott sem volt.
Reggel kényelmesen kibújt a hálóingéből, zuhanyzás után hamvas sminket tett fel, mélyvörös rúzst, haját gondosan feltűzte. Előkészítette az asztalt: fehér abrosszal terített, gyűrűbe húzta a lenvászon szalvétákat, majd tálba rendezte a a sarki pékségben vásárolt féltucat croissant-t és brioche-t, végül kávét főzött, és kivette a hűtőből a vajat, hogy megpuhuljon kissé. Eper- és sárgabarackdzsem egy-egy ramekinben, a két teríték mellé narancslé – kész is.
A ruhásszekrényéből elővette az osztrigaszín selyempizsamát, gondos mozdulatokkal élére vasalta, majd felöltötte. Alvásra sosem használta – sőt, tulajdonképpen eddig egyszer volt rajta egy galéria megnyitóján. Aznap este készülődéskor Poppy kiborította a teljes ruhatárát az ágyára, és egyesével felpróbált, majd könnyekig zaklatva a sarokba dobott minden egyes darabot. Gabrielle szánakozva nézte, majd – csak hogy megmutassa neki – elővette a délután vásárolt új pizsamáját és azt vette fel mindössze egy pár ezüst szandállal és kristályfülbevalóval. Senkinek nem tűnt fel, hogy hálóruhát visel - másnap a róla készült fényképpel hirdette a megnyitót az egyik színes magazin.
