A Food magazin eheti száma (tudjátok, a Post szerdai melléklete) megint ajánlgatja a helyi kistermelőket támogató mozgalmat. A lelkes jelentkező a piacon befizeti előre a pénzt (nem emlékszem, hetente, vagy havonta perkálnak, netán egy egész szezonra el kell köteleződni), és cserébe minden héten kap egy kosárnyit a szezonális terményekből. Pédául egy nagy kupac kelt (itt ezekből a kesernyés zöldekből - collard greens, chard, kale-fajták és spring greens - millióféle van, a fordításukkal meg sem próbálkozom), két marék újkrumplit, némi céklát vagy répát, pár szem paradicsomot és - mondjuk - negyed kiló egrest. Állítólag elég változatosan szokták összeállítani a csomagokat, de a tavaly nyári újságcikkekből kitűnt, mekkora gondot tud okozni egy-egy amerikai háztartásban, hogy korántsem biztos a mindennapi főzőcske. Ha épp szezonja van a cukkininek, és hetente érkezik két-három darab, jól fel tud halmozódni...
Ugyanakkor az előnyök közé tartozik, hogy akaratlanul is változatosabban főznek. Nem biztos, hogy a rebarbarát mindenki megveszi a piacon; egyszerűen azért, mert nem ismerik, és ha nem is feltétlenül bizalmatlanok; fogalmuk sincs, mihez kezdjenek vele. Viszont ha egyik héten öt-hat hosszú, rózsaszín szár kandikál ki a barna papírzacskóból, muszáj valahogy feldolgozni. És akár még kellemes is lehet a végén a meglepetés. Néha a termelők kedves cetliket is mellékelnek részletes leírással, hogy mit csomagoltak azon a héten, és mi mindent lehet belőle főzni.
Szerintem érdekesen hangzik; rövidebb időre szívesen kipróbálnám. Bármennyire is szeretem a Whole Foods-ot vagy a Trader Joe's-t, néha hiányzik a piac. Ilyenkor a dublini Temple Bar szombatonkénti biopiacára gondolok: nagyon szerettem az apró házakkal körülvett macskaköves terecskének és a furulyás fiúnak köszönhető középkori hangulatot. A bejárat mellett volt a vörös hajú, gömbölyű sajtos néni, óriási kötényben: pultján a sajtkupacok közé tűzve tehén-, birka- és kecskeforma táblák hirdették, melyik milyen tejből készült. Mellette a vadvirágárus, akitől hol sarkantyúvirágot vettem, hol haranglábat, egyszer pedig rózsaszín gyöngyvirágot az éjjeliszekrényemre; és zacskószám a szárított levendulát. A halaspultnál az aznapi friss zsákmányt kínálták; a búzaszőke néni a lányával saját készítésű joghurtot árult, az alján gyümölcslekvárral; nyaranta néha salátákat, sóskát, és körömvirágot is. A palacsintaárus magyar lány új-zélandi élményeiről mesélt, a lacikonyhás spanyol a hazájáról. Aztán a piros orrú, nevetős férfi az almáival: papírzacskóban kilószámra a gyümölcs, üvegben savanykás vagy édesebb szűretlen házi almalé, pohárban pedig alkoholos vagy -mentes cider, telente forrón. És persze a zöldségesek: ezerféle erdei gombával, lila krumplival, sárkánygyümölccsel, karalábéval (!) - ha valaki az árujukról kérdezett, kikaptak egyet a többi közül, megtörölgették, és adtak belőle egy falatot. Egy nap bizalmatlanul kerülgettük a sárgabarack méretű, zöldbőrű tojásokat, mikor megjelent egy brazil diák, és örömtáncot lejtett a láttukon, telekiabálva a piacot, hogy de hiszen ez az ő kedvence. Vett is gyorsan úgy fél ládányit - én óvatos duhajként csak egyet, kipróbálandó. Nem bántam meg: bár a nevét azóta sem tudom (a fiú nem ismerte angolul, a portugált meg elfelejtettem), ez az illatos, savanykás, lédús, körtevirág-ízű gyümölcs egyike volt a legfinomabbaknak, amivel találkoztam.
Lila krumpli
Ez itt egy félbevágott, kivájt sárkánygyümölcs, a húsából készült sorbet-gombóccal. A fotón egy szemernyit sem tupíroztak: igaziból neonrózsaszín kívül-belül, és tele van pici fekete magokkal.
