"Scheherezade is easy; a little black dress is difficult."
(Coco Chanel)
Nagyon kevés nő van, aki nem a fekete alapdarabok köré építi a ruhatárát. Fekete az irodába, fekete az esti szórakozáshoz, fekete, hogy kevésbé látsszon rajta a szennyeződés, fekete, fekete, fekete... megfelelő kiegészítőkkel százféle személyiséget adhatunk neki, önmagában pedig a jó értelemben vett egyszerűség, visszafogottság mintaképe. "Ja, ez a régi darab...?"
Én ugyan nem vagyok kebelbarátja a feketének, de természetesen nálam is helyet kap. Az első kis feketémet tizennyolc évesen kaptam: hosszú ujja volt, rövid szoknyája és csipkeháta. Nem a legsemlegesebb darab - később rá is jöttem, mennyire nehéz variálni, de tizennyolc évesen az ember lánya más szempontok alapján válogat...
Ha a ruhatárunkat egy filmhez hasonlítjuk, ez a csipkehátú ruha a sztár lenne: képtelenség nem odafigyelni rá. És épp ebben rejlik a gyengesége - a kis fekete a lényegét veszíti el, ha főszereplő lesz: jó esetben ő az a színésznő, aki aztán a legjobb mellékszereplőért járó Oscart hazaviszi.
A másodikat huszonkét évesen már józanabb megfontolások szerint munkához vettem az Oasisben: ujjatlan, csónaknyakú, térd alá érő darab, épp megfelelően testhezálló. Mivel az anyaga kissé rugalmas, soha ilyen kényelmes ruhám nem volt: össze sem tudom számolni, hányszor viseltem munkahelyre - alávett blúzzal, garbóval, fölötte kardigánnal vagy blézerrel -, esti rendezvényekre önmagában vagy stólával. Alighanem a ruhatáram legmegbízhatóbb, legstrapabíróbb darabja - de ha egy-egy esti programra nem dolgozni indulok, még véletlenül sem nyúlok utána.
A harmadiknak harmincévesen jött el az ideje: az anyagot upgrade-eltem, így most fekete gyapjúszövetből varrt, ujjatlan, diszkrét V-kivágású kis feketém van, a kivágás körül pár letűzött hajtással. Az anyaga miatt összehasonlíthatatlanul elegánsabb és kissé merevebb az elődjénél: ezzel nekem is tartást ad. Nagyon szeretem. Állítólag egy-egy új életszakaszban a nők legalábbis hajviseletet váltanak - én kis feketét szoktam.
