Nem szeretem a szendvicsvacsorákat. Valószínűleg rám is átragadt valamennyi az angolszász felfogásból, mely szerint a nap fő étkezése az esti; ebédre jó, ha bekapnak egy szendvicset, aztán vacsorakor jöhet a hastömés. Én ezt mindig furcsálltam, aztán valahogy úgy ülepedett le bennem, hogy ebédre is meg vacsorára is főtt ételt szeretek enni.
Ezzel persze nem könnyítem meg a saját dolgomat. Pláne munkailag zűrös időszakokban. Úgyhogy lassan elkezdem összeszedni egy listába azokat az ételeket, amiket gyorsan el is tudok készíteni, és a főbb hozzávalóik mindig ott figyelnek a hűtőben. (A nem főbbekért legfeljebb beugrom gyorsan egy közértbe hazafelé...)
A kedvenc ilyen vacsorámat a Real Simple magazinban találtam, és a következőképpen készül:
Felforralok egy lábosnyi forró, sós vizet, és belehajítok egy kupac gnocchit. A főzési idő lejárta előtt (direkt nem írom, mert egyrészt mindenki máshogy szereti az állagát, másrészt eltérő ideig kell főzni, ha frissen gyúrod, vagy ha a fagyasztóból kotrod elő) egy perccel utánadobok egy marék előfőzött pici garnélarákot, valamint ujjnyi csíkokra darabolt zöldspárgát. Ha csipog a csipogóm, leszűröm az egészet, egy nagy tálba borítom; kap pestot, némi reszelt parmezánt, esetleg apróra vágott bazsalikomot, borsot, sót; én még egy kis extra olívaolajjal is nyakon öntöm. Nem mondom, hogy ezt a hazatérésünk után is változatlan formában fogom előadni havi háromszor, de próbáltam már rák és spárga helyett sonkadarabkákkal és friss, valamint olajban eltett aszalt paradicsommal is ugyanezt - ugyanúgy megnyaltuk utána a tíz ujjunkat.
