Tegnap dokumentumfilm-vetítés volt nálunk: egy Ocskay László nevű első világháborús magyar katonatisztről szólt, aki veteránként reaktiváltatta magát a negyvenes években, és a kapcsolatait felhasználva több, mint kétezer zsidót mentett meg a haláltól. Olyan fordulatos, valószerűtlen és titokzatos volt a történet, hogy igazi hollywood-i forgítókönyvet lehetne belőle írni. Remélem, erre is sor kerül egyszer.
Este így elég későn szabadultunk: hazafelé aztán egy hirtelen ötlet alapján betértünk a közeli kínaihoz. Az étterem neve Mei Wah, de mi csak Mályvának hívjuk. A sötétre lakkozott magas széken ülve lóbáltam a lábam, és néztem, ahogy a szomszéd asztalhoz hóna alatt összecsukható asztalkával, egy narancsszín-fényesre sült kacsával és egy szalvétába burkolt késsel akkurátusan kivonul a kacsaszeletelő. Ez a kedvenc jelenetem. Az illető soha más műveletet nem végez: komoly arccal felállítja az asztalt, tálcástul ráhelyezi a kacsát, majd a textilszalvétával letakarja a nagyrészét - ami kilóg, azt pedig akkurátusan elkezdi hajszálvékony szeletekre vágni és legyezőszerűen elrendezni. Olyan tapintatos, mint egy masszőr, aki a vendége kényelme érdekében ide-oda helyezi annak testén a fehér törölközőt.