Nektek is vannak színkorszakaitok? A gyerekkoriakra nem emlékszem - első, amire igen, a sötétkék és sötétszürke volt, még gimiben. Aztán teltek az évek, és egyre több világoskék került a szekrényembe, a szürkét pedig évekre megutáltam.
Aztán éles váltás: jött a piros. Válogatás nélkül, mindenféle árnyalatban. Rettenet. Majd a pirosat is kerültem jó ideig, míg rá nem jöttem, melyik változata áll jól: legyen kicsit rózsaszínes, lágy, és semmiképpen ne túl élénk - inkább olyan, ami pár mosást megjárt. A legtöbb színből ezt a fajtát szeretem: sápadt felhőkékeket, ezüstös zsályazöldeket, hamvas levendulalilát. És lassan visszatalálok a szürkéhez is. Az élénkebb színeket illetően meglehetőst bátortalan vagyok, de igyekszem ezen változtatni. És ilyenkor jön a jolly joker: a türkiz.
Állítólag az egyetlen szín, ami a négy évszakos elmélet mind a négy csoportjában szerepel - magyarán nincs ember, akinek ne állna jól. Nagyon szeretem: kékkel, jadezölddel, halvány vízszínnel, grafitszürkével, fehérrel - csak feketével soha, mivel számomra a leghidegebb télben is a nyarat és a tengerpartot idézi. 
A hétvégi tavaszi nagytakarítás elérte a ruhásszekrényemet is: ráébredtem, hogy a nyári ruháim többsége zöld és kék árnyalatokban játszik. Évek óta szeretnék egy türkizköves szandált hozzájuk, de persze égen-földön hiába keresem. Úgyhogy korszakos gondolatom támadt: levettem a polcról az avarbarna, vékony pántokból fonott szandálomat, és leültem az íróasztalom elé, aminek fiókjaiban a gyöngyöket is tartom. Előhalásztam a szabálytalan türkizeket, és nekiálltam felfűzni őket vékony tigrisbajuszra. Az ezüstszálakat aztán észrevehetetlenül a szandál pántjai közé fontam, a visszáján stoppergyönggyel megerősítettem, és kész is volt a három sor türkizzel díszített csodacipellő.
Mikor B hazaért, büszkén az orra alá dugtam. Ő figyelmesen megszemlélte, aztán a türkizrögökre bökött:
- Nahát, dunakavicsok! Cukorkás cipőd van!
Megcsiklandoztam, aztán nevettünk. Így lett nekem nyárra nyalókacipőm (lollipop shoes). Joanne Harris büszke lenne rám.
