cinnamon

- Ez a legeslegeslegjobb könyv. Egyszerűen tökéletes - közöltem, és kiemeltem belőle az orrom egy pillanatra.
- Miért? - kérdezte B.
Háromszor nyitottam ki a számat, hogy értelmes választ adjak neki - aztán csak  legyintettem, és visszatemetkeztem a lapok közé.

„If you shouldn't be defendin' him, then why are you doin' it?”
„For a number of reasons,” said Atticus. „The main one is, if I didn't I couldn't hold up my head in town, I couldn't represent this county in the legislature, I couldn't even tell you or Jem not to do something again.” […]
„Atticus, are we going to win it?”
„No, honey.”
„Then why-”
„Simply because we were licked a hundred years before we started is no reason for us not to try to win,” Atticus said.

Miért? Miért olyan nehéz a jó könyvekről posztot írni? Mert unalmas felsorolás lesz belőle. Leírhatom én, hogy a hatvanas években játszódik Alabamában (a legmélyebb Délen - a fülemben minden szereplő Forrest Gump alabamai akcentusával szólalt meg), hogy a központi téma a feketék polgárjogi harca, a poros kisvárosiak szűklátókörűsége, egy egyedülálló apa, aki erkölcsi tartást akar adni a gyerekeinek - mindez a kilencéves Scout szemén keresztül. Déli regényt már olvastunk, gyerek-narrátorral Mississippit lehet rekeszteni. Akkor írjak a finom, ironikus humorról, amit Lee a naiv Scout szavaiba csomagol? Arról, ahogyan mindent megkérdőjeleztet az olvasóval, pusztán azért, mert Scout a miért-korszakot éli?

"Somewhere, I had received the impression that Fine Folks were people who did the best they could with the sense they had, but Aunt Alexandra was of the opinion, obliquely expressed, that the longer a family had been squatting on one patch of land the finer it was."

Megemlíthetem, hogy milyen életszagúak a karakterek - de ettől még nem fogjátok érezni, mennyire szerettem a gyerekeket (állati nehéz ám meggyőző, gyerekszerű  gyerekeket megrajzolni!), a bölcs Atticust (akit mindenki szeretne a saját apjának tudni), Miss Maudiet és a többieket. (Apropó, Atticus Finchet Gregory Peck alakításában a Film Institute a legnagyobb mozihősnek kiáltotta ki.) Esetleg felsorolhatom, hogy ez a kicsi könyv mennyi témát érint a korabeli oktatás problémáitól kezdve a white trash-eken át a hanyatló, belterjes, büszke déli fehér családokig.

"Atticus told me one time that most of this Old Family stuff's foolishness because everybody's family's just as old as everybody else's."

Vagy megemlíthetem az egyszerű, dísztelen nyelvezetet, ami egyetlen pillanatra sem szűnik meg egy kilencéves gyerek szintjén mozogni, és mégis hihetetlen erővel adja vissza az igazságtalanul megvádolt fekete Tom Robinson vérlázító perének minden részletét.

„Atticus-” said Jem bleakly.
He turned in the doorway. „What, son?”
„How could they do it, how could they?”
„I don't know, but they did it. They've done it before and they did it tonight and they'll do it again and when they do it – seems that only children weep. Good night.”

Gyönyörű, megható, elgondolkodtató, és mindennek ellenére felemelő regény. Míg olvastam, végig arra gondoltam, mekkora majom vagyok, hogy nem vettem kézbe korábban. Valószínűleg sok mindent nem értettem volna belőle - de legalább kétévente újraolvashattam volna, hogy újabb és újabb részleteket fedezzek fel. Nagyjából nyolc olvasásról maradtam le így.
Ideje lesz pótolni.

"…before I can live with other folks I've got to live with myself. The one thing that doesn't abide by majority rule is a person's conscience."

Hát ez egy roppantul kedves könyv volt; olyan igazi magába-szippantós: egy nap alatt végeztem vele, mert képtelenség volt letenni. A Délt, ugyebár, szeretjük, és minden oldalról sugárzott a savannah-i hangulat: édes teát szürcsöltek, lovakat tartottak a valahai ültetvényen, spanyolmoha csüggött az évszázados tölgyekről. A kulcsmotívum a nagymamák, anyák és lányaik közötti kapcsolat: hogy mennyi mindent nem tudunk az életüknek az előttünk való szakaszáról, mennyire adottnak vesszük a jelenlétüket, egészen addig, amíg késő nem lesz - a főhős, Piper esetében: amíg Alzheimer-kóros nagymamáját többé nem kérdezheti a múltról...

Az alapgondolat nagyon tetszett (mostanában múltidéző hangulatom van: épp egy éve volt, hogy a saját ükszüleim sírját megkerestem egy vidéki temetőben, és szerencsés vagyok, hogy még faggathattam a saját nagymamámat a családi legendákról). Piper a nagyszülők kertjében rábukkan egy emlékkönyv néhány lapjára, egy medálokkal teliaggatott aranyláncra, és egy 1939-ben keletkezett kurta újsághírre egy fekete kisgyerek haláláról. A szálak egy közeli ültetvényre vezetnek, ám annak ősöreg tulajdonosnője minden ellenkező jel dacára tagadja, hogy valaha ismerte volna Piper nagymamáját.

A történet két idősíkon játszódik, több olyan mellékszállal, amiket ügyesen sző össze az író - bár igaz, a legtöbbet elég könnyű volt kitalálni. Lendületes és szórakoztató, de nem egy körömrágós rejtélyekkel teli könyv, az biztos.
A szereplők közül az idősebb generációval jobban tudtam azonosulni: mind Annabelle, a nagymama és Lillian, az ültetvény tulajdonosnője életteli, egyéni karakterek. Rajtuk kívül még Hannah, Lillian vak unokája tetszett. Hogy is ne lehetne szeretni egy olyan fiatal lányt, aki szüntelenül nevet, egészségtelenül kíváncsi, egy kicsit pimasz, és tapintás után vásárol magának ruhát, ezért csupa lágy, libbenő, élénk színű selymet visel?!...

A többieknél egy kicsit soknak éreztem azt, hogy mindenkinek van valami Hatalmas Tragédia az életében, amitől felhős homlokúak és bizalmatlanok (aztán persze jól kigyógyítják egymást a búskomorságból). Na igen, ez meg a másik: magától értetődő szerelmi szál (szerencsére utóbbi nem sok vizet zavar).
Összességében tetszett: érdekes lett volna, ha a titok hátterében álló polgárjogi mozgalmat jobban kibontja (igen, már megint a Délről olvasok, a polgárjogi mozgalom idején, na és), a depressziós Susan története egy kicsit gyenge lábakon állt (bár belátom, a könyvnek erre a pontjára is kellett épp egy Nagy Tragédia), az meg egyáltalán nem fért a fejembe, hogy Piper mi a nyavalyáért olvassa olyan elképesztően lassan az emlékkönyvet??? A helyében először végigrágom magam rajta, aztán nekiállok kényelmesen nyomozni az archívumokban és a temetőben, ehhez képest ezt a nő heteket várt egy-egy bejegyzés között.
Összességében klassz nyári olvasmány, világot megváltani nem fog, de nem is az a célja. Már várom, mikor csap rá le  Lifetime vagy a Hallmark channel, hogy megfilmesítsék.

Nektek is vannak színkorszakaitok? A gyerekkoriakra nem emlékszem  -  első, amire igen, a sötétkék és sötétszürke volt, még gimiben. Aztán teltek az évek, és egyre több világoskék került a szekrényembe, a szürkét pedig évekre megutáltam.
Aztán éles váltás: jött a piros. Válogatás nélkül, mindenféle árnyalatban. Rettenet. Majd a pirosat is kerültem jó ideig, míg rá nem jöttem, melyik változata áll jól: legyen kicsit rózsaszínes, lágy, és semmiképpen ne túl élénk - inkább olyan, ami pár mosást megjárt. A legtöbb színből ezt a fajtát szeretem: sápadt felhőkékeket, ezüstös zsályazöldeket, hamvas levendulalilát. És lassan visszatalálok a szürkéhez is. Az élénkebb színeket illetően meglehetőst bátortalan vagyok, de igyekszem ezen változtatni. És ilyenkor jön a jolly joker: a türkiz.

Állítólag az egyetlen szín, ami a négy évszakos elmélet mind a négy csoportjában szerepel - magyarán nincs ember, akinek ne állna jól. Nagyon szeretem: kékkel, jadezölddel, halvány vízszínnel, grafitszürkével, fehérrel - csak feketével soha, mivel számomra a  leghidegebb télben is a nyarat és a tengerpartot idézi.

A hétvégi tavaszi nagytakarítás elérte a ruhásszekrényemet is: ráébredtem, hogy a nyári ruháim többsége zöld és kék árnyalatokban játszik. Évek óta szeretnék egy türkizköves szandált hozzájuk, de persze égen-földön hiába keresem. Úgyhogy korszakos gondolatom támadt: levettem a polcról az avarbarna, vékony pántokból fonott szandálomat, és leültem az íróasztalom elé, aminek fiókjaiban a gyöngyöket is tartom. Előhalásztam a szabálytalan türkizeket, és nekiálltam felfűzni őket vékony tigrisbajuszra. Az ezüstszálakat aztán észrevehetetlenül a szandál pántjai közé fontam, a visszáján stoppergyönggyel megerősítettem, és kész is volt a három sor türkizzel díszített csodacipellő.
Mikor B hazaért, büszkén az orra alá dugtam. Ő figyelmesen megszemlélte, aztán a türkizrögökre bökött:
- Nahát, dunakavicsok! Cukorkás cipőd van!
Megcsiklandoztam, aztán nevettünk. Így lett nekem nyárra nyalókacipőm (lollipop shoes). Joanne Harris büszke lenne rám.

Még sosem írtam könyvbeszerzős posztot :-)

Angela Carter: The Bloody Chamber - Mint kiderült, az újraértelmezett meséknek komoly irodalma van errefelé: Carter sötét hangulatú novellákban írja meg a saját verzióját. A címadó novella a Kékszakáll feldolgozása.

Robin McKinley: Beauty - Egész vékony könyvecske, szintén feldolgozott tündérmesével: a Szépség és a Szörnyeteg történetét mutatja be. Azt fogott meg benne, hogy a három nővér közül Beauty az egyetlen, aki nem gyönyörűséges (a Beauty tulajdonképpen gúnynév), viszont szorgalmas, okos, és igazi könyvmoly :-)

Ellen Datlow: Swan Sister - További tündérmesék - a címadó Swan Sister Datlow saját, kisgyermekkorában meghalt húgának története.

Daphne Kalotay: Russian Winter - Először is mert muszáj megnézni minden magyar nevű író regényét (bár be kell vallanom, Mary Baloghgal nem ismerkedtem meg közelebbről), másodszor is, mert a történet a Bostonban élő, idős Nináról, a Bolsoj valahai ünnepelt balerinájáról szól, aki egy nap úgy dönt, elárverezi értékes ékszergyűjteményét - elsősorban azért, hogy így megszabaduljon saját múltjától is. Minden egyes ékszerhez tartozik egy emlék, és kiderül, hogy nem is olyan egyszerű őket végleg eltemetni...

Jennifer Donnelly: Tea Rose - A regény 1888-ban kezdődik: Fiona egy gazdag teakereskedőnél dolgozik, és udvarlójával együtt arról ábrándoznak, hogy egy nap saját üzletet nyitnak. Egy napon azonban minden álmuk kártyavárként dől össze, és Fionának egyedül kell elmenekülnie a városból. Évek kemény munkájának köszönhetően New Yorkban később ő az egyik legelegánsabb teaház tulajdonosnője, de sosem felejti el, honnan származik, és amikor csak tud, visszatér Angliába...

Regine Deforges: The Blue Bicycle - Mert a sorozat tetszett, és mert azt mondják, a francia Elfújta a Szél.

John Harwood: The Ghost Writer - Mert amiben az a leírás szerepel, hogy Phyllis gyermekkori otthonában sok olyan dolog volt, ami... "didn’t have in Mawson [Australia], chaffinches and mayflies and foxgloves and hawthorn, coopers and farriers and old Mr. Bartholomew who delivered fresh milk and eggs to their house with his horse and cart." - azt meg kell venni. Igazi viktoriánus, hátborzongató kísértethistóriának ígérkezik, megsárgult fényképekkel, szálkás betűkkel írt levelekkel, családi titkokkal, magányos gyerekekkel, ijesztő nagymamák félelmetes meséivel.

Jasper Fforde: Something Rotten - A Thursday Next sorozat negyedik kötete. Rákattantam, na - nem sok író van, akinek a sorait olvasva hangosan nevetek.

Linda Furiya: Bento Box in the Heartland - Mert Bento és mert gasztrokönyv (azoknak képtelen vagyok ellenállni). Milyen lehet egy közép-amerikai kisvárosban felnőni japánként, és a levágott héjú szendvicsek helyett minden nap mesterien csomagolt bento-dobozt elővenni uzsonnaidőben...? Nem könnyű: Furiya éveken keresztül a lánywc-ben eszi meg a saját ebédjét - aztán a könyv végére megtanulja szeretni a másságát. Mindez autentikus japán receptekkel.

Cecelia Ahern: P.S. I love you - Akkor kellett vona megvennem, amikor Írországban először kiadták, és még híre-hamva nem volt a filmjelenetes borítónak. Gerard Butler az én drága szerelmem, de akkor is: elvből nem veszek filmes könyveket. Ez a piros viszont tetszett. Most talán végre elolvasom, bár egy kicsit tartok tőle: már a filmet is végigzokogtam...

Karen White: The House on Tradd Street - Karen White-ot állandóan ajánlgatja nekem az amazon, és azt hiszem, tetszeni fog. A Tradd street igazi déli regény; Charlestonban játszódik, ahol a főhősnő egy meglepetésszerűen megörökölt, omladozó, régi házat próbál újjáéleszteni. Titkok, szellemek, kincskeresés, egy pici humor és persze a Dél.

Karen White: The Lost Hours - Még egy déli regény. A főhősnő nemrég elhunyt nagyapja kertjében titokzatos dobozra bukkan: egy emlékalbum (scrapbook) néhány oldala van benne, egy nyaklánc és egy újságcikk egy gyerekről, akit 1930 körül holtan találtak a Savannah folyóban. Piper Alzheimer-kóros nagymamája valószínűleg el tudná mesélni mindennek a jelentését, de értelemszerűen nem túl egyszerű az ő segítségével kibogozni a rejtélyt...

Colleen McCullough: The Grass Crown
Colleen McCullough: Fortune's Favorites
Colleen McCollough: Caesar's Women - - Mert rettentően le voltak értékelve a helyi könyvesbolt végkiárusításán. Éljen! Már csak a Caesar hiányzik.

Debra Ollivier: Entre Nous - Mert azt remélem, hasonlít a Two Lipsticks and a Loverre, és még többet megtudok arról, mi teszi a francia nőt.

Kim France and Andrea Linnett: The Lucky Shopping Manual - Mert amíg ez a két nő szerkesztette a magazint, hónap nem múlhatott el nélküle. És mert minden alkalommal, amikor a Madame-ék elutaznak, és én járok hozzájuk locsolni, leveszem a könyvespolcáról és belelapozok. (Natessék, Madame, most ezt is elárultam :-)

Rushing Tomlinson: Suck Your Stomach in ad Put Some Color On! - Mert mindig érdekeltek a déli hölgyek. Ugyanebbe a sorba tartozik a következő is:

Maryln Schwartz: A Southern Belle Primer: why Princess Margaret will never be a Kappa Kappa Gamma

"Saying I love you
Is not the words I want to hear from you…"

Szmörre volt az egyetlen, aki komolyan vette. Három éve emlegetjük, hogy zenekart kellene alapítani: ki gitározik, ki évekig zongorázott, van, aki dobolni tudott, másnak klassz a hangja. Na és persze Szmörre, aki otthon egy fúvószenekarban játszott. Nagyjából egy hónappal azután, hogy megérkezett, egy szerdai napon körbeküldte Az E-mailt, benne az első három kottával és youtube-videókkal.

Péntek délután aztán szerényen megjelent mindenki a nagyteremben: gitárral, szaxofonnal, avagy dobfelszereléssel (a Steinway már eleve a pódiumon van). A technokrata beüzemelte a mikrofonokat, és kezdődhetett a zene.

Az első két próbát még csak lelkes rajongóként kísértem végig. Aztán egy nap Csani vállat vont.
- Itt nem tudom kiénekelni a refrént: ez túl magas nekem.
B rám szegezte az ujját.
- Cinn. Ide te kellesz.
Úgyhogy odaóvakodtam a mikrofon mögé, bedugtam az egyik fülem, és elölről kezdtük. Csani és B elénekelték az első két versszakot, aztán jöttem én.
Elég jól ment. Úgyhogy nyomban be is vettek vokálnak. Azt hiszem, akkor dőlt el végleg, hogy rendben lesz ez így, amikor a következő próbára megtanultam a More Than Words alsó szólamát. Arról ugyan fogalmam sincs, hogyan hangzunk kívülről, mindenesetre sem péntek esti lazításnak, sem csapatépítésnek nem akármilyen a dolog.

Az ajtó felé kísértem, amikor lassan, tűnődve, visszafordult:

- Are you familiar with The Winslow Boy?

Hitetlenkedve néztem rá; szégyenlős mosolyféle jelent meg a szája sarkában. Lassan bólintottam.

- One of my favorites, actually. I saw it for the first time at fourteen. Most people consider Atticus Finch the ideal lawyer – I think I’ve read the Mockingbird a tad too late for that. My ideal lawyer will always be Sir Robert - félrekaptam a tekintetem és halkan hozzátettem – We’ve worked together day and night – with a bit of a stretch – these past weeks and yet you know so little about me.

Mély levegőt vettem és kezet nyújtottam.

- Bye, G, I doubt that we shall meet again.

Mosolyogva szorította meg a kezem.

- And how little you know about me…! – suttogta, és könnyedén megcsókolta az arcom – Bye.

Nina drága,

veled álmodtam ma éjjel.

Ódon hangulatú, meseszerű, csipkés-tornyos mézeskalács-házak között sétálgattunk; macskaköves utcákon és tereken vágtunk át egymásba karolva és egymás szavába nevetve. Én korábban jártam már ott: meséltem neked a helyi legendákról, megmutattam a titkos zugokat, észrevehetetlen-magasan vicsorgó vízköpőket. Betértünk egy picike üzletbe, ahol üvegből fúvott, lehellet karácsonyfadíszek között válogattunk (neked a smaragdzöld, dundi madárka tetszett legjobban áttört arany szárnyakkal és faroktollakkal). Miután kicsodálkoztuk magunkat, kiültünk a szomszéd cukrászda teraszára két csésze sűrű, rumos-mazsolás forró csokoládé társaságában.

Úgy hiányoznak az európai kisvárosok, a macskakő, sőt: még a rendes kávé is. (Pedig nem is kávézom.)

Eljössz velem Szentendrére sétálni májusban?

C.