cinnamon

Három hete helyettesítek az ügyfélfogadáson (ha valaki szoros összefüggést vél fölfedezni e között és a bejegyzések ritkulása között: nem véletlen). Nagyon furcsa csillagállások lehetnek, mert a női ügyfelek közül nem egy úgy köszön el tőlem mostanában, hogy csillámos mosoly ragyog fel az arcukon, "thank you, sweetie, it was wonderful meeting you!", majd a nyakamba borulnak, megölelgetnek, és még puszikat is kapok. (Az egyik titokban azt is megvallotta, hogy gyereket vár, majd együtt örömködtünk.) Most komolyan: nektek eszetekbe jutna ilyesmi bármely hivatalban?...

Végül is: 2003-ban azon voltam kiakadva, hogy mindenki letegez. Ehhez képest ez mennyivel kedvesebb...

:-)
(klikk)

Tíz éve történt, hogy egy Londonban dolgozó kolléga hazalátogatott, és hozott az otthoni irodába egy óriási doboz teát. Hetekig a konyha pultján díszelgett; én nagy áhítattal szemléltem a piros, sárga, szürke, zöld és kék tasakokban katonásan sorakozó filtereket, és mindennap kicsippentettem egyet közülük az ebéd utáni teámhoz.
Az ötödik napon került sorra a kék tasak.
Aztán a hatodikon, a hetediken, és így tovább, két héten keresztül, amíg volt belőle.
Ez volt a Lady Grey tea, ami máig kitüntetett kedvencem. Akkor tanultam meg, hogy hívják ezt a csodálatosan friss, áttetsző, savanykás-fűszeres-virágos-gyümölcsös illatot, amitől az ember szájában összefut a nyál: bergamott.
Évekkel később a Fiumicinon várakozva vettem egy üveg Bulgari parfümöt, amiben ugyanezt a jegyet fedeztem fel. A bergamott örök szerelem maradt: képzelhetitek hát, mit éreztem, amikor januárban Meli a kezembe nyomott egy kis csomagot, amiből egy üveg bergamottos ízesítésű olívaolaj került elő. Legszívesebben kezet csókoltam volna neki. Washingtonba visszaérkezve bemutattam az olajat B-nek, használati útmutatót adtam hozzá ("Maci, ebben ne süss pisztrángot, jó?"), és úgy kezelem, mintha egy üveg folyékony aranyat tartanék a polcon. (Az is.) Az ízét vétek elnyomni, úgyhogy hosszú ideig csak baguette csücskét nyomtam bele, vagy friss salátalevelekre cseppentettem belőle - tegnap viszont ahogy tanácstalanul álldigáltam fél lábon a hűtő előtt, és tanakodtam, mi is legyen az aznapi vacsorám, eszembe jutott valami. Molly Wizenberg cseresznyesalátája balzsamecettel, amit csak tovább kell fejleszteni...

Úgyhogy fogtam egy arasznyi kicsit szikkadt baguette-et, felkockáztam, majd (közönséges) olívaolajjal meghintve egy kis tűzálló tálban 400 F fokon nyolc percig sütöttem (közben egyszer megráztam). Aztán egy tálba borítottam, rányomtam egy picike fej fokhagymát, és összekutymásztam, amíg még meleg volt a kenyérkocka. Fogtam egy összemarék zöld szőlőszemet, a kétharmadát a kenyérkockákra szórtam, az egyharmadát kicsit összenyomkodtam villával, és azt is belekevertem. Sóztam, borsoztam, majd jöhetett a bergamottos csoda, és némi friss citromlé. A végén az egészet rucola- és spenótlevelekkel kevertem össze (ha nem lenne olyan kiakasztóan drága a sóska, azt is tettem volna bele), végül kecskesajtot morzsáltam a tetejére.

1. Megnéztem a The Secret Garden című filmet: F. H. Burnett azonos című regényéből készült gyerekfilm Agnieszka Hollandtól, és leplezetlenül imádom. Igazi tavaszváró mozi egy álomba hullt kert felébresztéséről: ráadásként európai vörösbeggyel! Az amerikai vörösbegy rozsdaszín és nemteccik, de az európai az egyik kedvenc madaram.

2. Rátaláltam a Mrs. Henderson Presents-re, amit nem is tudom, bemutattak-e otthon: Judi Dench játssza a különc özvegyasszonyt, aki kiötli, hogy unaloműzésképp revüszínházat alapít, méghozzá meztelen lányokkal. Ez a harmincas években persze nem elhanyagolható nehézségekbe ütközik... elképesztően vicces angol film; a zenéje pedig lenyűgöző. A soundtrackjét azóta megállás nélkül hallgatom, és a legkedvencebb kedvencem az All the things you are, amit 1933-ban írtak.

3. Végignéztük a Róma-sorozatot. Kíváncsi voltam, B-nek hogy tetszik majd (az unokatesóm ajánlója után afelől szemernyi kétségem sem volt, hogy én lelkesedni fogok érte). Nem vártam volna, de hétköznap kettesével követelte az epizódokat, hétvégén pedig leginkább csőstül :-)

4. Hirtelen ötlet alapján újraolvastam Jasper Fforde-tól az Eyre Affairt, és másodszorra nagyon tetszett. Olyan jó érzés egy ismerős dologra rácsodálkozni, hogy "jé, ez ennyire klassz"?! Egy kicsit úgy éreztem magam, mint amikor régen a Vavyan Fable-regények hangulata szippantott magába. (Aztán pár éve kiköpött, és azóta sem találok vissza beléjük.) A különbség az, hogy Fforde valahogy intelligensebb, kifinomultabb és komplexebb. (Nahát, felnőttem.)

5. Furtonfurt avokádókrémes bagelt eszem reggelire. Kivájom a félbevágott gyümölcs (ha ugyan gyümölcs) húsát, egy tálkában tessék-lássék összenyomkodom, sózom, borsozom, és kap pár csepp citromlevet. El sem tudom mondani, mennyire jólesik.

6. Gyúrtam nudlit! Tegnapelőtt.

7. Újféle Vosges csokikra bukkantam a közértben: egyelőre csak a camparis-narancsos-karamelleset bontottam ki - hűűűha.

8. Két fiatal kollégát kaptunk (Nette-et és Szmörrét, utóbbi öcsém egyik legjobb barátjának a barátja), akik nagyon jópofák. Amikor kihelyeztek minket, azt hittem, ennél jobb már nem is lehetne a kollektíva, de szerencsére tévedtem.

9. Meglepően jól érzem magam rövid hajjal. Hirtelen ötlet alapján vágattam még kurtábbra, mint tavaly nyáron, és nagyon tetszik. Különös módon felnőttebbnek érzem magam tőle. Mint akinek már nem kell bizonyítania semmit azzal, hogy hosszú, szőke hajjal küszködik.

10. Na ez egyszerre öröm és üröm: bezárják a kedvenc könyvesboltunkat, úgyhogy most hatalmas kiárusítást tartanak. Kész anyagi romlás, de micsoda zsákmányok! Apad..na a kívánságlistám, ha nem úgy volnék én ezzel, mint Tantalosz a vízzel...

Idén még Olaszország sem elég jó: általában oda szoktam vágyni tél végén, amikor már majd meghalok a napfényhiánytól, és türelmetlenségtől, hogy mikorleszmártavasz?! Most olyan súlyos a helyzet, hogy még a kopott macskakövek, antiksárga falak és hatalmas adag gyümölcsfagyik sem hangzanak elég biztatóan. Nekem most vakító napfény kell, dühödt hőség, süljön ki a szemem a szikrázóan fehér falaktól, a tenger legyen valószínűtlen-kék, és mindenhova folyjon fel a pinknél is pinkebb murvafürt.

Santorini.

Ilyenkor kell kikölcsönözni a Sisterhood of the Traveling Pants c. filmet, és elirigyelni kicsit Lenától a görög nagyszülőket.

Tudjátok, mi az a bento? Én Pookah-nak köszönhetően találkoztam a kifejezéssel először. Képzeljétek el az iskolai uzsonna japán verzióját: egyetlen dundi szalámis szendvics helyett többféle étel kerül a dobozba apró adagokban elkülönítve: főtt rizs, zöldségek (akár savanyítva), húsféle vagy hal és egy kevés édesség, jellemzően 4:3:2:1 arányban. A japán háziasszonyok nagy gondot fordítanak a mutatós összeállításra: a bento egyfajta étkezési scrapbookinggá vált, és egyre népszerűbb az amerikai háziasszonyok között is, akik a rekeszekre osztott, figurás dobozkák és cicaformára gombócolt rizs segítségével próbálják a gyerekek számára vonzóbbá tenni az otthonról hozott ételt az iskolai büfé kínálatával szemben. (Engem például elképesztett a dinoszauruszforma szendvicsszaggató, a pandamaciforma sajtkiszúró, és a többi kiegészítő - nem győzök azon csodálkozni, hogy vajon a sajtszelet többi részével mi történik?...)

A bentonak Japánban többféle verziója létezik: a makunouchi bento elegáns, formális, és éttermi fogyasztásra szánják, elegáns, lakkozott fadobozokban tálalva; a kouraku bentot piknikre viszik magukkal. Az eki bentot pályaudvarokon vagy bevásárlóközpontok gyorséttermeiben kapni, de a legtöbb figyelmet újabban a kyarabento kapja: ezek a Hello Kittys, vagy céklalével színezett rizsgombóc-malacos, vicces összeállítások, amiket sokszor versenyeken hasonlítanak össze.
A bento-doboz többféle méretben kapható, de ha valaki online vásárlásra adja a fejét, figyeljen rá, hogy mikrohullámozható legyen. Ez ugyanis nem magától értetődő: a bentot általában reggel állítják össze a háziasszonyok, olyan ételekből, amik néhány órán keresztül nyugodtan kibírják hűtés nélkül (ezért például a szusi semmiképpen nem jellemző bento-étel), és délben melegítés nélkül, szobahőmérsékleten fogyasztják el. Ha az iskolában nem fogyott el a hagyományos japán bento, akkor azt bizony este már nem lesz biztonságos megenni.

Sokszor praktikusan külön tálkában van a mikrózható és a nem mikrózható rész

Gyakran kreatív kiegészítők tömkelegét használják: a virslirózsák közé műfüvet, ültetnek, ételfestékkel töltött tollal rajzolnak arcot a figuráknak, és ehető matricákat nyomnak a sajtra

A bentohoz nem feltétlenül kell drága felszerelés: nyugodtan összeállíthatjuk a miénket egy egyszerű, jól záródó műanyag dobozban - sokan kis tálkák gyanánt egyesével kapható szilikon muffinformákat használnak

Az emeletes dobozok minden szintjén másik fogás kap helyet: az egyes szintek külön fedővel rendelkeznek, és a végén az összeállított építményt széles gumiszalag fogja össze

Előző napi maradékok felhasználására ideális: itt például egy fél adag csirkeraguból és maradék sült lazacból lett könnyű ebéd

Nem kell feltétlenül japán fogásokkal megtölteni a kis dobozt: itt maradék marhahúsból, spagettiből, párolt gombából és cukorborsóból állították össze a bentot

(A képek zöme különféle bento-blogokból származik, mert most már ilyenek is rettentő mennyiségben vannak a neten.)

Ezer hála Viának: az ő javaslatainak köszönhetően különösebb megerőltetés nélkül puccba vágtuk a lakást vasárnaptól kezdve (és még ki sem készültünk). A munkahelyi macerák miatt már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy idén feleannyi energia és figyelem nem jut a karácsonyi készülődésre, mint eddig (azért annak is megvan az előnye, ha az ember lánya csak aranyvasárnapra készül el az adventi koszorúval: legalább egyformán ég le a négy gyertya). Aztán jött Via és az általa átdolgozott Flylady-program, amit egy kicsit testreszabtam, és tegnap estére azon kaptam magam, hogy a csillogóan tiszta ablakok előtt illatos függöny lóg, a sütő kisikálva, a fürdőszobát egy spa is megirigyelhetné, én pedig karácsonyi dalokat dudorászva főzöm a másnapi ebédet.
Ma délben aztán az ebédlőben szokatlanul nagy volt a tolongás. Ahogy beléptem, a Mutatványosnő átkiabált a kollégák feje fölött:
- Cinn, te is egyél desszertnek túrógombócot! Most hoztam, még friss.
- Köszi - mosolyogtam rá, és a hűtőbe nyúltam az ebéddobozunkért -, találd ki, mit főztem mára.
- Túrógombócot - viccelt a Madame, miközben a saját túróscsuszájukat szórta meg szalonnakockákkal.
- És tényleg - vigyorogtam rá.
B csakhamar csatlakozott hozzánk, megszakértette az egyes gombócokat (kedves fiú: az enyémet ítélte finomabbnak), beszélgettünk a helyi hokicsapatról - közben a kollégák  folyamatosan váltották egymást az asztalnál mellettünk. Végül belépett a Kamarás.
- Látom, hozzád is elért a túrógombóc híre - üdvözölte B - gyere, foglalj helyet.
- Nem, kösz - mosolygott ő kedvesen - a feleségem tegnap főzött...
Ha valaki sérelmezné, hogy a helyi boltokból egyszerre eltűnt az összes farmers cheese, az ne kutassa tovább az okot: mi vagyunk a felelősök.

Túrógombóc - Cinnamon: 1-0.

Szeretem a túrógombócot. Úgyhogy elég nagy bajban voltam, amikor kiderült: külföldön az általunk ismert túró korántsem olyan általános jelenség, mint otthon. A kezdetekkor ezért az otthonról szabadságok után magammal cipelt alapfelszerelés része volt a túrógombócpor is. Remek találmány, villámgyorsan kész, és az ízével is teljesen meg voltam elégedve. Olyannyira, hogy még akkor sem hagytam el, miután Dublinban rátaláltam az orosz boltra, és végre igazi túróhoz jutottam. (Ez az egyetlen orosz szó, amit tudok. Tváróg, bár kiejteni csak jóval később tanultam meg. Nekem az is elég volt, ha megtaláltam a Tboport a tejespultban.)

Amerikában szintén nincs túró, és a közelünkben még nem találtam orosz boltot. Úgyhogy kitaláltam, hogy ezúttal megpróbálkozom a ricottával helyettesíteni. A baj az volt, hogy - mint minden zöldfülű szakácsnő, ha ismeretlen recepttel találja magát szembe - felgyűrtem az ingujjamat, elővettem a Horváth Ilonát, és egy az egyben behelyettesítettem a receptben a ricottával a túrót. Kukoricadarával meg a grízt (tejbegrízben tökéletesen szokott működni, védekezett). A híg lötyi kevergetése közben már felötlöttek bennem az első kétségek. Úgyhogy még beledöntöttem egy kis grízt. Aztán még egy kicsit. Aztán még cukrot és még citromhéjat. Majd az egészet nagyobb tálba költöztettem, és arra gondoltam, hogy pont úgy csinálok túrógombócot, ahogy a kisebbik nagynéném szokott bundáskenyeret: hol egy kis kenyeret szel még hozzá, hol egy újabb tojást üt fel :-)
Végül feladtam, letakartam a tálat, és betettem a hűtőbe, hogy legyen esélye a gríznek megszívnia magát egy éjszaka alatt. Másnap aztán dobogó szívvel közelítettem meg. Az állaga kicsit sűrűbb lett ugyan, de a gombócolhatótól még mindig messze volt. Úgyhogy beleborítottam egy fél bögre mazsolát és egy kanál vaníliakivonatot, aztán egy tálba öntöttem az egészet, rászórtam egy csomó fahéjas cukrot, hogy ne is lássam, és betoltam a sütőbe. Negyvenöt perc múlva finom illatú, halványsárga grízsütim lett. Lekvárral ettük reggelire.

Aztán vettem még egy doboz ricottát és egy sűrű lyukú nagy szűrőt. Mert én egy kitartó lány vagyok.

Filmkritika