Volt régesrég egy kedves barátnőm, Gyömbér. Pici, szőke, törékeny és nagyon okos; csilingelő hanggal. Máig előttem van, ahogy a halványkék leányszobájában nézegetjük a drágakövekről szóló könyvét. Lenyűgözött bennünket az elátkozott Hope-gyémánt története. Romantikus lelkek voltunk, na :-)
Tudjátok, kié most az elátkozott Hope-gyémánt, aminek első neves tulajdonosa a XVI. Lajos névre hallgatott?... a Smithsonian múzeumé. Itt, Washingtonban, a Természettudományi Múzeumban tekinthető meg. Naná, hogy felkerekedtem.
Nomármost, arra nem számítottam, hogy egy kis kavicsnézésből egész napos program lesz, de tekintve, hogy amikor az ember belép a tudomány e szentélyébe, az első dolog, amire felhívják a figyelmet, a jégkorszaki tárlat melletti étterem; nagyon nem aggódtam. A sorrendet betartva az Evolúció Kezdeteihez kanyarodtam. És leesett az állam. Arra hamar rájöttem, hogy a feliratokat nem szabad olvasni, mert nálunk a negyedik osztályos környezetismeret tankönyv tudományosabban fogalmaz, de a leletek bámulatos gazdagsága minden képzeletemet felülmúlta. Sajnáltam, hogy biológus öcsém nincs velem, így igyekeztem legalább a tőle hallottakat fejben visszaidézni. Megnéztem egy egész T-Rex csontvázat, egy D-betűs szauruszt (27 méter hosszú) és egy tarajos-hátú-szauruszt. Először egy négyméteres bazi csontvázra azt hittem, hogy medve, de kiderült, hogy a lajhár őse. Mivel nehezen bírta volna el bármiféle fa is, ha azon próbál csüggeszkedni (na nem mintha a jégkorszakban olyan rengeteg fa lett volna), ez átszokott a húsevésre és a lábon járásra (jó nagy lúdtalpa van). Valamivel gyorsabb tempóban. Szegény, biztos forog a sírjában, ha a kései utódokra gondol.
Különben az ásványos rész roppant szép, de a naaagy büszkeség, a világ leghatalmasabb kék gyémántja sokkal kisebb, mint amilyennek képzeltem. Sic transit gloria mundi. Gyömbérke, ne sajnáld.
