Hát ez egy roppantul kedves könyv volt; olyan igazi magába-szippantós: egy nap alatt végeztem vele, mert képtelenség volt letenni. A Délt, ugyebár, szeretjük, és minden oldalról sugárzott a savannah-i hangulat: édes teát szürcsöltek, lovakat tartottak a valahai ültetvényen, spanyolmoha csüggött az évszázados tölgyekről. A kulcsmotívum a nagymamák, anyák és lányaik közötti kapcsolat: hogy mennyi mindent nem tudunk az életüknek az előttünk való szakaszáról, mennyire adottnak vesszük a jelenlétüket, egészen addig, amíg késő nem lesz - a főhős, Piper esetében: amíg Alzheimer-kóros nagymamáját többé nem kérdezheti a múltról...
Az alapgondolat nagyon tetszett (mostanában múltidéző hangulatom van: épp egy éve volt, hogy a saját ükszüleim sírját megkerestem egy vidéki temetőben, és szerencsés vagyok, hogy még faggathattam a saját nagymamámat a családi legendákról). Piper a nagyszülők kertjében rábukkan egy emlékkönyv néhány lapjára, egy medálokkal teliaggatott aranyláncra, és egy 1939-ben keletkezett kurta újsághírre egy fekete kisgyerek haláláról. A szálak egy közeli ültetvényre vezetnek, ám annak ősöreg tulajdonosnője minden ellenkező jel dacára tagadja, hogy valaha ismerte volna Piper nagymamáját.
A történet két idősíkon játszódik, több olyan mellékszállal, amiket ügyesen sző össze az író - bár igaz, a legtöbbet elég könnyű volt kitalálni. Lendületes és szórakoztató, de nem egy körömrágós rejtélyekkel teli könyv, az biztos.
A szereplők közül az idősebb generációval jobban tudtam azonosulni: mind Annabelle, a nagymama és Lillian, az ültetvény tulajdonosnője életteli, egyéni karakterek. Rajtuk kívül még Hannah, Lillian vak unokája tetszett. Hogy is ne lehetne szeretni egy olyan fiatal lányt, aki szüntelenül nevet, egészségtelenül kíváncsi, egy kicsit pimasz, és tapintás után vásárol magának ruhát, ezért csupa lágy, libbenő, élénk színű selymet visel?!...
A többieknél egy kicsit soknak éreztem azt, hogy mindenkinek van valami Hatalmas Tragédia az életében, amitől felhős homlokúak és bizalmatlanok (aztán persze jól kigyógyítják egymást a búskomorságból). Na igen, ez meg a másik: magától értetődő szerelmi szál (szerencsére utóbbi nem sok vizet zavar).
Összességében tetszett: érdekes lett volna, ha a titok hátterében álló polgárjogi mozgalmat jobban kibontja (igen, már megint a Délről olvasok, a polgárjogi mozgalom idején, na és), a depressziós Susan története egy kicsit gyenge lábakon állt (bár belátom, a könyvnek erre a pontjára is kellett épp egy Nagy Tragédia), az meg egyáltalán nem fért a fejembe, hogy Piper mi a nyavalyáért olvassa olyan elképesztően lassan az emlékkönyvet??? A helyében először végigrágom magam rajta, aztán nekiállok kényelmesen nyomozni az archívumokban és a temetőben, ehhez képest ezt a nő heteket várt egy-egy bejegyzés között.
Összességében klassz nyári olvasmány, világot megváltani nem fog, de nem is az a célja. Már várom, mikor csap rá le Lifetime vagy a Hallmark channel, hogy megfilmesítsék.
