Azt hiszem, Sanjaya kezdte: amikor hármasban elmentünk megnézni Oscar Wilde-tól az An Ideal Husband című darabot (egyik kedvencem, ha szembejönne a film, ki ne hagyjátok), a szünetben lelkesen mesélt a charleston-óráiról. Khrystyna és én végül csak úgy tudtuk elhallgattatni, hogy megígértük: egyszer csatlakozunk hozzá.
Pár nappal később elolvastam Kate Mortontól a House of Rivertont, és szüntelenül Hannah folyékony selyemhez hasonló, osztrigaszín ruhájáról ábrándoztam, amihez mérföldnyi gyöngysorokat viselt. Majd jött a Segítség, kísértet! egy igazi flapper szellemmel a húszas évekből, és most legszívesebben időutaznék egy sort. Csípőben szabott, lenge ruhákat hordanék elegáns pántos cipőkkel, rövid hajamat vízhullámokba raknám, a fejpántomról lelógó toll csiklandozná a nyakamat, vékonyka karomról hímzett színházi táska lógna és derékig érő nyaklánchalom csilingelne a nyakamban. Azt nem ígérem, hogy szipkával cigarettáznék (leginkább sehogy nem cigarettáznék), és azt se gondolom, hogy feltűnően sminkelném magam az utcán, de otthon hatalmas lencsibaba-szemeket rajzolnék magamnak.
Kinsella regényének a végére a modern főhősnő farmerhoz-pólóhoz választott húszas évekbeli kiegészítőket: csillogó necc-sapkát, miegyebet. Nem is rossz gondolat.
Mindenesetre egy biztos: a következő olvasmányom a The Great Gatsby lesz.
(klikk)
